Cikkek

Mottó:
Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.
(Arany János)

Öt nap egy nagyszalontai árvaházban
avagy:
a csapongó hangulatok között

A nyáron végre lehetőségem volt eljutni Nagyszalontára egy véletlen folytán. Egy régi álmom vált valóra, hiszen már nagyon régóta vágytam Arany János szülőhelyére, ahol a felújított Csonka-torony is megtalálható. A magyar határtól csak néhány kilométerre fekszik ez 18000-es lélekszámú kisváros. A 2002-es adatok szerint a lakosok több mint fele magyar.
Egyszóval nagyon örültem.
Mit is kerestem én ott? Molnár Gábor, aki már évek óta rendszeresen jár az ottani árvaházba néptáncot oktatni a kis lakóknak, felajánlotta, hogy elvisz engem is, ha van kedvem hozzá. Az én dolgom elsősorban a fotózás volt. Mivel több mint ötszáz fotót készítettem, eleget is tettem a kérésnek. Fotóztam arcokat, eseményeket, épületeket, növényeket, meg amit még láttam. Az objektívon keresztül megpróbáltam visszaadni az ottani hangulatokat, érzéseket. Nehéz dolgom volt. A gyereke hangulata szinte percről-percre változott. Attól függően, hogy éppen milyen külső ingerek érték őket. Volt, hogy az agresszivitás tört a felszínre, volt hogy a jókedv, a magány a letargia, de mindenkor és mindenhol érezhető volt az a hatalmas szeretetéhség, ami állandóan áradt belőlük. A gyerekek ugyanis vagy tényleg árvák, félárvák, vagy olyan családból jöttek, ahol nem vette őket körül a szeretet, a szülői gondoskodás. Lakik ott olyan gyerek, akit egyszerűen kizavartak a nagyobb testvérei vagy a szülei, hogy koldulják össze az aznapi penzumot. Esetleg éjszakára kizavarták őket a lakásból, és – kénytelen-kelletlen – a lépcsőházban aludtak. Az egyik fiúért valamelyik estefelé eljött az apja, hogy elvigye. A gyerek annyira nem akart hazamenni, hogy egyszerűen elbújt addig, amíg az apja ott volt, és csak akkor merészkedett elő, amikor már régen elment.
Az árvaház kapuja mindig nyitva állt mindenkinek. Bármikor, bárki bejöhetett, kimehetett. Érdekes módon a gyerekek egyikének sem jutott eszébe, hogy elmenjen. Úgy éltek, élnek, mint egy nagy család. A hivatásos nevelő tíz-tizenkét gyerekkel lakik egy három-négy szobás, összkomfortos házban. Nyolc ilyen házat újítottak fel erre a célra, és még van kettő, amelyik felújításra vár.
A hivatásos nevelőkön kívül, miközben ők szabadságon vannak, önkéntesek látják el a nevelői feladatokat. Alapos válogatás után kerülnek oda. Mikor mi kinn voltunk, két hivatásos nevelő mellet még három önkéntes nevelő volt ott, valamint két zenetanár, és a mi öt fős csapatunk. Ketten kézműves foglalkozásokat tartottak napi kétszer két órában, ketten pedig néptáncot oktattak. Minden este hat óra körül összegyűltek a tábor kis lakói, hogy meghallgassák, megnézzék, mit is tanultak a többiek azon a napon. Volt furulya-, néptáncbemutató, majd végül egy kis táncház. A tábor vezetője nagyon jól szervezi a gyerekek rendszeres elfoglaltságát, mert szinte nem volt olyan időszak, amikor ne lett volna valamilyen lehetőségük, hogy elfoglalják magukat.
Egy aranyos esettel szeretném zárni a mondandómat:
Egy alkalommal az egyik nyolc év körüli kislány odajött hozzám, és így szólt:
– Hajoljon közelebb, súgni akarok valamit. – Lehajoltam hozzá, erre ő átkarolta a nyakam, és belesúgta a fülembe:
– Akkor most föl fog emelni, ugye?
Én meg természetesen megtettem.
Az árvaházról az interneten találhatnak bővebb olvasnivalót a http://www.devaigyerek.hu honlapon.

Comments are closed.

BKTV